Willinger Dzsenifer – Egy nyár töredéke

Épp a Szent Tamás-hegy felé vettem az irányt. Mindig ide járok, mikor a feszültség felgyülemlik bennem. Nem mondanám magam egy nagyon extrovertált embernek, szóval szeretem a gondjaimat magamban rendezni, és inkább eltávolodni a társadalomtól, ez a hely egyébként is tökéletes erre a célra. Szóval, mint mindig, most is itt álltam, de ez alkalommal nem egyedül! A padon ült egy apró teremtés, egy ápolt, rendezett körülbelül hét év körüli lányka.

– Szia, te kis csöppség! Hogy kerültél ide? Mi a neved? Hol van az anyukád? Eltévedtél? – zúdítottam rá hirtelen a kérdéseimet.

Szegény hirtelen felnézett rám, rémületet láttam a szemében, de mellette feltűnt egy kis megnyugvás is.

– Jé! Eddig még senki nem figyelt fel rám! Emesének hívnak, és nem tévedtem el, anyukámat várom. Reggel volt, mikor felkeltett és azt mondta, hogy még el kell intéznie néhány elvarratlan szálat, de utána itt találkozzunk napnyugtakor.

Azért mégsem hagyhatom egyedül, gondoltam magamban. Olyan törékeny, ez pedig amúgy sem az a világ, ahol a védtelent magára szabad hagyni.

– Nem mondott semmi mást anyukád arról, hogy esetleg hol lenne, vagy miért itt kell megvárnod? – faggattam tovább.

– Nem, nem mondott, de azt sem értettem miért ment el, hisz olyan csúnyán köhögött már pár napja, és járni is alig tudott, ma pedig olyan élettel telinek tűnt. – felelte csendesen.

Még volt két óra napnyugtáig, tűzött a nap, és engem pedig furdalt a kíváncsiság. Alapvetően nagyon kíváncsi természetem van, de ez más volt, furcsa déja vu érzés kapott el. Nem tudtam akkor még hova tenni

– Van még pár óránk addig, van kedved sétálni egyet?

– Nem tudom, hisz nem is ismerlek. Honnan tudnám, hogy megbízhatok benned?

– Jogos a kérdés, de már fél órája itt vagyunk, már rég felkaphattalak volna, ha annyira rossz fiú lennék. – nevettem – Meg egyébként is van egy hatéves húgom, az istenért nem tudnék fájdalmat okozni neki sem. Na meg jobb, mintha egyedül maradnál itt, vannak itt kevésbé csupa szív emberek is – mosolyogtam rá lágyan.

– Igen, talán igazad van – egyezett bele vonakodva.

Az első megállónk egy fagylaltozó volt, ahol vettem magunknak egy-egy gombóc fagylaltot, majd lesétáltunk a Szent Erzsébet parkba, leültünk egy padra és csak bámultuk a vadkacsákat. Nem akartam megijeszteni a kérdéseimmel, szóval inkább én meséltem. Elmeséltem neki, amikor kisebb koromban nyaranta bejöttünk anyával, az emlék hatására összeszorult a szívem. Emese a kezemre dőlt, furcsa érzés volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a lány jelenléte, és születésemtől fogva mellettem lenne. Azt hiszem abban a pillanatban a kérdéseim már csak távolodó foszlányok voltak.

A nap lassan alá merült a víznek, indulnunk kellett. Mikor felértünk a hegyre hirtelen átölelt Emese, s belesúgott a fülembe, majd homlokon csókolt. Mikor kinyitottam a szememet, és feleszméltem már csak én álltam ott azzal a déja vu érzésemmel. Vajon a képzeletem szüleménye volt csak, vagy a rég elvesztett anyám, s testvérem?