Gálik Sarolta Anna – Esztergomi Passió

A Nagyhéten Passiót játszottak a Bazilikánál. Az meg épp megadón tűrte, hogy a város, méltatva ezeréves méltóságát, újjávarázsolja kopottas külsejét. E művelet közben arra lett figyelmes, hogy a Várhegy lábánál nyüzsögni kezd a sokaság, várják, hogy megjelenjék közöttük az Isten Fia.

Legyen hát – kondult meg a harang jóváhagyón. Hogy legyen jövőd, éld át a múltad, ember fia! Lásd, hogyan vezet az út a hitetlenkedők és kételkedők közt egyre feljebb és feljebb! Farizeusok cselvetése, hatalmaskodók fondorlata meg ne állítson. Menj tovább céloddal kijelölt utadon! Tedd meg a csodát, mit meg kell tenned, búcsúzz el attól, kitől el kell búcsúznod. S cipeld a terhet, mit válladra rakott a sors.

A többit tudom –kondult újra a harang. Úgy tűnt, a szentséges épülettömb szóba elegyedett a sokasággal, üzenni akart valamit. Tán, hogy tudja jól: így kezdődött el az ő története, Isten Fiának elárulásával, megfeszítésével, majd felmagasztosulásával. E legenda tanúságaképp emelték őt a város fölé. Egy legenda – melyből vallás sarjadt és kultúra. Erre emlékezz, mikor a jövőd titkát fürkészed! Mert az idő múlik, tehát jövő is lesz mindig. De hogy tiéd lesz a jövő, vagy valaki másé itt, a Duna mentén…? És elmereng a kupolás kőtömeg, eljön-e a nap, mikor nem látja magát a folyó tükrében?

Mint ezer év óta minden reggel. Milyen más voltam akkor, ezer éve, mikor egy maroknyi nép hitet tett az új istenre éppen itt, ezen a helyen. Véres karddal védelmezte a bűntelen Fiút, ki egyszer már félrelökte az őt védeni kész kardot. Nem hitt a kar erejében. Csak a szív erejében hitt. A szeretetben és megbocsátásban. De pogány a világ, mely megváltást remélve a szeretet köntösét magára húzta. A csábos, szép Europé nem győzi feltakarni bájait, újabb és újabb vad hordák örömére, s míg rabul ejti a benyomulót, ő maga is rabul esik. És a Duna-menti maroknyi nép most arra esküszik, hogy megvédi ezt az ős-kacért.

A harang kong: bolond, bolond! Hogy megvédd a hordáktól, előbb védd meg önmagától – védd, ha tudod! S öblösen kacagja: milyen álomnak vagy rabja, te szegény, konok bolond?

Így merengett a templom a Nagyhét első napján. Látta lábainál a szorgos hit-őrzőket, s ellágyult, tán mosolygott is magában. De mintha a magasból messzire látva megpillantotta volna a jövendőt, elkomorodott. S így derült fel, s borult felhősbe az ég is. Hiába, ez az Április. Egy percre felragyog a hit s remény, majd a világ elszontyolodik, erőt vesz rajta a csüggedés, s könny pereg az égből.

Így didergett a nép a Várhegyen. Aztán tódulni kezdett az oszlopcsarnok felé, tán hogy a metsző északi széltől védve legyen. És a templom ott feszült mögötte, védelmezőn. Nevetés csendült, s mint egy varázsszóra, előkerültek a kamerák, mobilok. Csoportkép készült az előadókról. Majd ennek is vége lett, széledni kezdett a sokaság. De még hallották, ahogy a csarnok visszakongja Pilátus öblös hangját: „Jövőre veletek ugyanitt!”

Jövőre újra Passiót játszanak a Bazilikánál.