Egy-két-há. Gyorsabban tudott futni, ha közben számolta a lépéseket. Bár meg kell hagyni, úgy tűnik nem sokat segített, ugyanis az a három szemétláda egyre közeledett hozzá. Semmi pánik, ő itt a helyi srác, Ádámék nem ismerik az egérutakat.
Buda – minthogy ez volt becses neve a mi menekülő lovagunknak – felrongyolt a vár fahídjára, s nem törődve a hatalmas döngésekkel, melyeket léptei okoztak, felkanyarodott azokhoz az ósdi harangokhoz. Úgy képzelte, ott vannak már vagy hatvan éve – ebből tizenötöt biztosan tudott garantálni, azt a saját két szép szemével megtapasztalta – s csak azért nem lopta el még őket senki, mert az egomiak köztudottan a leglustább népség a megyében, ha nem egész Dunántúlon.
Ó, de nem kalandozhat el! Azok az edzetlen puhányok lemaradtak hegynek fölfelé, de bármikor feltűnhetnek ismét. Eh, kár volt emlegetni. Odaért a vaslappal lefedett kúthoz, de szeme sarkából látta, hogy az egyik üldözője (talán Geri?) már ki is fordult a Bazilika mögül. Na jó, ha már kifutotta a belét, hogy ne kapják el, most igazán nem mondhat csődöt! Egy ugrás a Macska lépcső lejáratába, le a büdös helyre, amit pár éve felújítottak, azóta nem is büdös és hopp: egy hatalmas vetődés meredeken le a nagy fűbe, egy bokor alá.
Kitartó sprinterünk várt fél órát – elég unalmas volt -, ugyanis hiába húztak el mellette a lépcsőn Ádámék egy perccel utána, félt, hogy visszajönnek megkeresni. Amikor tisztának ítélte a terepet, gyorsan felhívta Somát.
– Na ki annyira fantasztikus, hogy megszerezte a kulcsot és nem is verette szét magát? – tette fel a kérdést elégedett vigyorgással.
– Nagyon ügyes vagy haver, de most már gyere vissza a szállásra. Amint megérkezel, pontosítjuk a tervet – a fiú hagyott egy drámai szünetet és Buda szinte látta, ahogy mutatóujjával megigazítja közben a szemüvegét – ugyanis holnap támadunk.
Már elmúlt hajnali egy, de a hat fiú még mindig ott térdelt egy romos kollégiumi szobában, miközben a hetedik egy régebbi tanteremből leselejtezett táblára írt kis krétacsonkjával, közben folyamatosan magyarázva. A zöld táblán az elmúlt évek történései szerepeltek. Egyes pont: bevezetik, hogy minden diáknak kötelező kollégiumban laknia. Kettes pont: bevezetik, hogy nincs emberi felügyelet, még porta sem a szállásokon (elvégre a tanárokat is sikerült pótolni robotokkal, minek pazarolnának élő munkaerőt ilyen értelmetlen feladatra?) Hármas pont: Ádámék ezek után úgy érezték, minden joguk megvan elfoglalni az Ő kolijukat. Mivel a felügyelet megszűnt, de másfél éve még mindig nem szereltek be nemhogy robotot, de még egy számítógépet se az épületekbe (biztos rájöttek, hogy a pénzből inkább megint fejleszthetnék egy kicsit a hadsereget), így senki nem törődött vele, amikor a diákok elkezdtek harcolni a legjobb koleszokért.
– …és így újra visszaköltözhetünk a Kékbe – fejezte be nagy gesztikulálással előadott beszédét Jakab. Nem ő volt a főnök, igazából nem is volt olyanjuk, de szeretett beszélni, így hagyták neki, hogy összegezze a dolgokat.
– Te jó ég, keljetek fel! Azonnal! – Soma kiabált valahonnan a folyosóról. Ezek szerint ő őrködött. Ez azt jelenti, hogy… hajnali négy?? Na jó, Ne röhögtessék már Budát! A fiú a fejére húzta párnáját és nemes egyszerűséggel ignorálta a lelkes kis szemüveges üvöltözését. Sajnos lovagunknak nem volt szerencséje. Soma amilyen kicsi volt, olyan nagyot rúgott.
– Basszus már ember, a bordáimat azért hagyhatnád még élni! – dörzsölgette oldalát a félálomban lévő fiú.
– Aj, erre most nincs időnk! A többiek már kint várnak, vedd a cipőd és gyere! – Haver, azért csöpögtethetnél némi háttérinfót is, nem vagyok médium vagy ilyenek, nem tom, miről zagyválsz – ásította Buda, de azért engedelmesen elkezdte bekötni a cipőfűzőjét.
– Jó na, szóval – a kisember teljesen piros volt az izgalomtól, még a szemüvege is csálén állt rajta – Ádámék megtámadták éjszaka Sziliéket! Láttam a mozgolódást és követtem őket. Amikor levágtam, mi folyik itt, rohantam vissza. Jó ég Budi, ha most elfoglaljuk a Kéket, semmit nem tudnak tenni ellene!
– Mondtam, ha még egyszer így hívsz, halott vagy – de a fiú nem tudott igazán mérges lenni, túlságosan fellelkesedett a lehetséges könnyű győzelem gondolatától. A hét fiú eszeveszett rohanással, minden cuccal a hátán átszaladt a Vízivárosba, majd lefékezett a nagy – és tiszta! – épület előtt. Tényleg úgy volt, ahogy Soma mondta. Egy teremtett lélek sem maradt a Kék Kollégiumban.
– Barmok, sose tudtak rendesen megszervezni egy akciót – vigyorgott a kis göndör Laci. – Hoztad a kulcsot, Buda? – fordult kérdőn Jakab egyetlen lovagunk felé. – Nyughass haver, minek nézel te engem? Mindjárt kinyitom, de előtte nyomjunk egyselfie-t.
– Ne most legyél ficsúr kedvedben, csak nyisd már ki, hogy be tudjuk barikádozni belülről! – jellemző, Soma minden apróságon felkapja a vizet.
Buda odalépett a bejárathoz, nagylelkűen kinyitva azt. Majd társai felé fordult egy önfeledt vigyor kíséretében, kitárta az ajtót és feléjük nyújtotta kezét.
– Nos uraim – hajolt meg – tessék befáradni.
Vége