Kiteregették a szennyest a Duna Múzeumban

„Kiteregetem a szennyest” címen nyílt kiállítás szeptember 11-én a Duna Múzeum Európai Közép Galériájában, amelynek keretében több mint harminc mű került bemutatásra Somody Panni alkotásaiból. A válogatásban főként festmények szerepelnek, melyek többségét először láthatta a helyi közönség.

Somody Panni – a 18 éves művész – amióta az eszét tudja, több rajzeszköz és papír volt a kezében, mint játék. Számára az alkotás maga az élet, a legizgalmasabb játék, ami valaha létezett. Hiszi, hogy az igazi művészethez nem elég egy buzgó alkotó, a folyamat és maga a mű. Kell hozzá a befogadó is, hogy világa darabkái másokhoz elérve hozzá adjanak valamit az ő világukhoz. Sokszor nem is ad címet a képeinek. Szereti hagyni, hogy a befogadók saját érzéseiken és világaikon keresztül valami egészen új alkotás keletkezzen. Ahogy ő mondta, nem szép képeket fest, hanem a magában benne lévő világ darabjait tépi ki. Ha nem tenné, felemésztené. Ő csak ennyit tud és alkot. Főként festeni szeret, de a pasztellt is kedveli. Vannak képei, amiket csak lepedőre készít, ritkán kereteztet. Szereti meghagyni a nyers anyagokat, mivel úgy véli, hogy az üveg sokszor elidegeníti, egyféle ketrecbe zárja a festményeit.

Interjúnkban Panni először magáról, majd a kiállítás megszületéséről, alkotásainak hátteréről, a mögöttük lévő tartalomról és művészete jövőjéről mesélt nekünk.

Mi volt az a pont, amitől kezdve már tudatosan foglalkoztál a művészettel?

Tudat alatt mindig is tudtam, hogy én festő leszek, és festőnek kell lennem, csak nem akartam elfogadni, mert féltem. „Ebből nem lehet megélni!” „Nem leszel senki se!” –stb.. Otthonról, meg úgy mindenhonnan a bizalmatlanságot és az ellenszenvet kaptam.

A most már keresztanyám, Brassai Gabi volt az, aki elsőként hitt bennem, hitt abban, hogy tényleg művésznek kell lennem. Nyolc évesen küldtek hozzá apáék rajzolni, heti egy alkalommal. 10 éves lehettem, amikor kaptam tőle egy medált, amin kis ecsetek vannak. Mindig mindenemet elhagyom, kivéve ezt.

Innentől kezdve tudtam, hogy nekem festőnek kell lennem, nem érdekel, hogyha éhen halok. És aztán úgy alakult, hogy bármi mást elkezdtem, mindig falakba ütköztem. Amikor ezt csináltam, az mindig előre vitt és jól, valamint értékesnek éreztem magamat tőle.

Hogyan tudtál haladni az alkotásaiddal a gimnáziumi tanulmányaid mellett, mennyire nehezítette meg a dolgodat?

Nehezen, de másrészről pedig sokkal jobban. Nem tudok az ott lévő dolgokra figyelni, mert annyira pörög az agyam a képeken, azon, hogy mit festenék, mit csinálnék, hogyan húznám az ecsetet meg ilyenek. Brassai Gabinál csináltam 15 éves koromig heti egy alkalommal és amikor az egy kicsit kevés lett, elmentem a Budai Rajziskolába.

Először nem nagyon akarták, hogy menjek, mert akt tanulmányokra jelentkeztem és mindenki húszéves volt körülöttem, én pedig tizenöt. Kemény Péter keramikus iparművész aztán megnézte rajzaimat és mondta, hogy maradhatok. Az elején nagyon kemény volt velem, de aztán nagyon-nagyon jókat alkottam és meghozta a gyümölcsét. Nagyon nehéz időszak volt, mert ugye a Dobó az egy nehezebb gimnázium és rögtön utána mentem fel három óra folyamatos rajzra. Este tíz és tizenegy között értem csak haza.

Az utolsó két évben most azt érzem, hogy ez se volt elég, még mi mindent kell csinálnom, amíg bírom. Szóval nem könnyű, de szerintem van, akiben benne van ez. Inkább azt mondanám nehéznek, hogy nagyon sok áldozattal jár. Tényleg nagyon sok áldozatot hoztam. Mindenki megszólt azért, hogy nekem milyen könnyű. Nekem egyáltalán nem volt könnyű, mert amíg a többiek tök lazán ücsörögtek a suliban, semmit sem csináltak, én addig festettem, rajzolni valamint anatómia órákra és felvételi előkészítőre jártam. Most könnyű nekem, mert eddig folyamatosan dolgoztam.

Hol volt az első kiállításod, milyen kiállításaid voltak eddig?

Az első csoportos kiállításomkor 8-10 éves lehettem, az egy ilyen szakkörös kiállítás volt. Az első egyéni nagyobb kiállításom a Negrában volt 12-13 évesen. Akkor annyira még nem találtam szerintem meg magamat. Ezt mondom az első olyan kiállításomnak, ahol minden belőlem jön és úgymond tényleg magamra találtam. Esztergom mellett Szentendrén, Párkányban és Budapesten is volt már kiállításom.

Miért éppen „Kiteregetem a szennyest” lett a kiállítás címe?

Nincsen konkrét témája a kiállításnak, az egy közös dolog úgymond én vagyok, mert belőlem, az életemből és amiken keresztül mentem, jön az összes alkotás. Amiket sokszor nem bírok kimondani, azokat lefestem. Amikről azt mondanák, hogy ne is mondjam el másoknak, én azt itt úgymond mindenki előtt kiteregetem.

Hogyan született meg a kiállítás, mennyire voltak nehézkesek az előkészületek?

Nagyon sok munka volt vele. Ugye 1 hónappal előtte meg kell hirdetni az eseményt, hogy eljöjjenek az emberek. Ráadásul kitűztük az időpontot, de a koronavírus miatt semmi sem volt biztos.

Augusztusban, ahogy lett pénzem, megcsináltattuk a keretezést. Brassai Gabi – a kurátora a galériának – ajánlotta fel, hogy segít. Azért ajánlotta fel a segítségét, mert elég érettnek gondolta a festményeimet és tudom, hogy ha ez nem így van, akkor nem ajánlja föl. Meg tényleg, az azért, hogy egy olyan közösségben, ahol felnőttem és most mindent, ami belőlem jött, amit én itt összegyűjtöttem, azt ide kirakhattam, az azért nekem nagyon sokat jelent.

Az itt kiállított képek mind cím nélküliek. Mi az oka annak, hogy cím nélkül hagytad őket?

Én a művészetet egy olyan nyelvnek tartom, ami mindenkinek szabad. Amit mindenki megérthet a maga módján. Nem akartam, hogy az emberek olvasgassanak. Azt akartam, hogy érezzenek, hogy miközben végig mennek, mindenki hozza magával a saját múltját, a saját érzéseit, gondolatait és lásson valamit a saját úgymond tükrén keresztül. Mindenki mást lát. Különböző, de mégis erős élményeik vannak. Van, aki azt mondta, hogy olyan volt neki itt átjönnie, mint egy lebegés.

Mesélnél kérlek először a fekete-fehér női alakos képedről?

Sok mindenkit sok minden tud érdekelni, de ami engem igazán a legjobban foglalkoztat, azok az emberek. Azt gondolom, hogy minden egyes ember egy kicsi világ a saját érzéseivel. Mindenki másként érez, mindenki másként látja a világot és én imádom ezeket felfedezni, megbolygatni, megérteni.

Ez egy tanulmány rajznak indult, de végül érzelem tanulmány lett belőle, mert elkezdtem gondolkodni is amellett, hogy éreztem. Elkezdtem arról gondolkodni, hogy az érzelmeink hogyan hatnak a testünkre és hogy juthat el egy ember egy olyan szintre, mint az a modell, aki modellt állt nekünk. Hogy milyen érzelmek hatolhattak az életébe, miken mehetett keresztül a teste, a lelke, hogy odáig eljusson. A színes képeknél is mindig választottam három vagy annál több színt az alapján, amilyennek a kisugárzását éreztem.

Egy plasztikám is tartozik ehhez a fekete fehér képhez. Készítése közben ugyanaz volt a gondolatmenetem, csak meg akartam formázni is valahogy, úgymond lázadóbban. Szerintem nagyon oda kell figyelnünk, hogy a testünk sokszor a lelkünk tükörképe, és a kettő nagyon sokszor össze is fonódik. Mikor már nem talál rá a test a lélekre és fordítva, akkor nagyon elidegenedik az ember ettől a világtól.

És akkor elkezdtem erről gondolkodni, hogy mi az, ami formálja a testünket a lelkünkön keresztül, mik azok az érzések… Arról, hogy sokan összetévesztik az egót a lélekkel, az igazi emberrel. Külső nyomások hatnak ránk és deformálnak. Hogyha ezt nem hagyod, akkor megmaradsz önmagadnak.

Mi ihlette a fekete hátterű, „Kitörés” című képet?

Én nagyon sokszor érzem magam úgy, hogy ami körülvesz, az nem fog meg. Valahogy mindig többre vágyok. Megtapasztalni és érezni vágyok. Igazából ezt a képet úgy festettem, hogy mindig amikor nagyon depis voltam és nagyon rossz érzéseim voltak, lementem és ezen dolgoztam.

Egyrészt benne vannak a képben ezek a nagyon nyomasztó, rossz érzések is, másrészt nekem ezt csinálni felszabadulás volt ezekből az érzésekből. Egyébként az is érdekes, hogy ugye rétegekben készült, és hogy ha megnézed, közelről látszanak. Minden egyes réteg egy kitörésem volt ezekből az érzésekből, szóval igen, miközben festettem, rétegenként fel is szabadultam.

Mit kell tudnunk a szinte már életre kelt zöld alakos „Zuhanás” című képről?

Nagyon magam alatt voltam, amikor ezt festettem. Pont egy ilyen visszautasítás élményem volt, meg a barátommal sem voltunk éppen túl jóban. Dobálva éreztem magamat több helyről is. Voltak fotóim zuhanó emberekről és azokból raktam össze úgy, mintha fentről valaki lezuhanna és a levegő, meg az egész univerzum széttépné.

A kiállításodon domborművek is megtalálhatóak. Jól látom, hogy nem mindennapi anyagból készültek?

Majdnem öt évig nagyon beteg voltam. Sokszor rosszul lettem, alig kaptam levegőt, az egész bőröm egy seb volt, majd lehámlott. Konkrétan söpörni lehetett a szobámban a bőrdarabokat. Iszonyatos fájdalmaim voltak, egy-két napig tök szép és jó lett minden, normális voltam. Aztán kezdődött az egész elölről.

Öt éven keresztül olyan volt, mintha folyamatosan meghaltam és újjászülettem volna. Az orvosok nem tudtak ezzel mit kezdeni és nagyon sok szteroidot, antihisztamint és antibiotikum krémet adtak. A gyógyszereknek a csomagolásából meg a szteroid krémeknek az üres flakonjaiból készítettem ezeket a maszkokat.

Három teljesen különböző állapotot ábrázolnak a folyamatból. Az első mindenképpen a fájdalom, ennek az egésznek a felismerése, egy árnyék. A második egyértelműen az üres csomagolások, amikkel tele nyomtak és már hánynom kellett tőlük. Úgy éreztem egy ilyen állat leszek a sok szteroidtól. Az utolsó az elég érdekes, mert ugye az egy félmaszk. Olyan, mintha az egyik felem rossz lenne és azt ezzel az arany, úgymond szép dologgal akarnám eltakarni, de közben ez a szép arany dolog ugyanolyan mérgező dolgokból készült.

Igazából azt is magába foglalja nekem a sorozat, hogy megkérdőjelezi azt, hogy ki vagyok. Hogy amit Én-ként alkotunk és mutatunk másoknak, az mennyire igaz, mennyire levetkőztethető.

Térjünk vissza még utoljára két pasztell képedre. Mindkettőn gyerekek vannak. Kik ők, mi a tartalom mögöttük?

Ez eredetileg egy fotó volt, amit én csináltam az unokahúgomról. Azt szimbolizálja, hogy a kislány lenéz a felnőttek világára. Látja ezt az elég álszent, hazug világot és szembesül vele, hogy ez a valóság, emiatt kiül az arcára egy undor. A testtartásán is látszik, hogy távolságot akar tartani, vonakodik egyszerűen ettől a világtól. Én ugyanígy érzek. Azt érzem, hogy egy kislány vagyok, aki vonakodik ettől a hazug világtól.

A másik kép volt ugye a meghívón is és nagyon sokan kérdezik, hogy ez micsoda. Ennek viszont egyértelműen nincsen címe, mivel mindenkinek nagyon mást jelent. Úgy festettem hogy, elutaztam Ausztriába dolgozni és ott találkoztam egy bácsival aki azt mondta,  hogy neki csak egy álma van, mégpedig, az hogy lássa a világ összes gyerekét együtt játszani. Akkor ez így nagyon megfogott. Nemsokára rá elmentünk Horvátországba. Ültünk a parton és azt néztem, hogy a gyermeki test mennyire tökéletes még, hogy mennyire szabadok a gyerekek. Egyáltalán nem félnek, csak játszanak, önmaguk.

Van aki azt mondta, hogy neki a Fürdés című novella jut róla eszébe, mert ugye nem tudod eldönteni, hogy a középső férfi a gyermekét beleengedi vagy inkább kiemeli a vízből. Én például úgy érzem, hogy sok szülői döntésről nem tudjuk eldönteni, hogy ez most a gyerek érdekét szolgálja-e vagy nem. A fa motívum az nekem egy kicsit olyan, mintha testrészek is lennének összetekeredve. Mintha az életnek a központja lenne, ahonnan minden elindul. A középső alakról például a nagymamámnak egy ilyen isteni alak jutott eszébe, aki elindítja az útjára a gyerekeket.

Mindegyik képemen próbálom visszaadni, hogy mindenki mennyire más és mindenkinek a lelke is mennyire más. Ezek a színek a léleknek a fő jellemzőit próbálják visszaadni, hiszen van akinek ilyen, van akinek olyan kisugárzása van.

Elérkeztünk az utolsó kérdéshez. Mik a terveid a jövőre nézve, merre fogsz tovább tanulni?

Berlinbe és Bécsbe adom be a portfóliómat. Bécsbe a festő szak miatt szeretnék menni, Berlinbe pedig azért, mert nagyon sokszínű a képzésük. Remélem, hogy nem nekem kell döntenem köztük. A most itt kiállított képek is egyébként a portfólióm részei.

Somody Panni kifejezetten a test és a lélek kapcsolatáról szóló kiállítása izgalmas bepillantást nyújt saját magunk világába is. Ugyanis ahogy ő mondta, mindenki mást lát a képekben. A tárlat szeptember 11. és október 29. között tekinthető meg a Duna Múzeumban.

Írta: Nagy Anna Dorottya